Anne-Dauphine Julliand Poradie kníh

Thaïs, une petite fille de deux ans, mène une vie tranquille jusqu'à ce que sa démarche suscite l'inquiétude de sa mère. Les médecins diagnostiquent une maladie incurable qui l'emporte rapidement. Enceinte, Anne-Dauphine découvre que son futur bébé est également atteint de cette maladie. Greffée à sa naissance, Azylis grandit jusqu'à ce que la maladie la rattrape, et elle meurt à dix ans. Anne-Dauphine partage son expérience de la souffrance, mais aussi de la consolation, évoquant les liens précieux avec ceux qui soutiennent et apaisent. Elle parle de ses filles, de son mari Loïc, de son fils Gaspard et de son plus jeune enfant, Arthur. Son récit rend hommage à ceux qui apportent réconfort : une sœur réconfortante, une infirmière attentive, ou un simple geste comme mettre du vernis à ongles pour redonner goût à la vie. Avec des scènes poignantes, elle illustre comment la souffrance peut être apprivoisée. Quand on lui demande comment elle gère sa tristesse, elle répond simplement qu'elle pleure. Avec une profondeur touchante, Anne-Dauphine nous guide sur le chemin de la consolation, mêlant douleur et paix dans son cœur. Elle rappelle que le soutien aux autres est essentiel, et que même dans la souffrance, il y a de la place pour l'amour et la sérénité.

Egy édesanya megrendítő, első szám első személyben leírt önvallomása olvasható a kötetben. A történet előzménye (Két kis lábnyom a homokban, 201507297) arról szólt, hogy a szerző elveszítette három és fél esztendős kislányát, aki genetikailag öröklött, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Hogyan lehet és egyáltalán lehet-e egy ilyen traumát túlélni, és ezután a hétköznapokban nevetni és boldognak lenni? Hat és fél év telt el Thaïs halála óta és a kislány 2012. február 29-én esedékes 8. születésnapján, Anne-Dauphine szabadságot vesz ki, hogy tökéletessé tegye a kislányára való emlékezés napját. A könyv ezután az emlékezés „gyertyalángjainak” föllobbanásáról szól, arról, hogyan idézi meg az édesanya imádott kislánya mozdulatait, mondatait, amelyek végigkísérték a vele eltöltött időszakot. Az olvasó pedig, hol a könnyeivel küszködik, hol pedig mosolyog a kedves kis történeteken. Az írónő mély vallásossága, hite, a férjével való őszinte, megingathatatlan házastársi kapcsolata, a tágabb család összetartása segítették át a nehéz időszakokon, a gyász évein, olyannyira, hogy azóta egy negyedik gyermeket is vállaltak, pedig Thaïs-en kívül, van még egy fogyatékkal élő kisfiuk, Azylis, aki nem tud járni, beszélni, mozogni, és a szerző sajátságos jelbeszéde és szeretete az, ami végül a kettejük közötti kommunikációt lehetővé teszi. Anne-Dauphine Julliand „elengedni” vélhetően végleg sohasem tudja majd Thaïst, de azt, hogy a jelenben boldog legyen, példátlan lelkiereje és pozitív gondolkodása révén már beteljesítette. A kötet minden a témában érintett olvasó megkülönböztetett figyelmére érdemes. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"

L'histoire commence sur une plage, quand Anne-Dauphine remarque que sa petite fille marche d'un pas un peu hésitant, son pied pointant vers l'extérieur. Après une série d'examens, les médecins découvrent que Thaïs est atteinte d'une maladie génétique orpheline. Elle vient de fêter ses deux ans et il ne lui reste plus que quelques mois à vivre. Alors l'auteur fait une promesse à sa fille : "Tu vas avoir une belle vie. Pas une vie comme les autres petites filles, mais une vie dont tu pourras être fière. Et où tu ne manqueras jamais d'amour." Ce livre raconte l'histoire de cette promesse et la beauté de cet amour. Tout ce qu'un couple, une famille, des amis, une nounou sont capables de mobiliser et de donner. Il faut ajouter de la vie aux jours, lorsqu'on ne peut plus ajouter de jours à la vie.