Mikó Zoltán emlékezete

Viac o knihe

Szécsény, Gyarmat, Ipolyság, Oroszi, Jenő, Verőce – valamikor rég (egy éve? ezer éve?) szabadságok, vadászatok, kirándulások helyei, ma a „senki földje". Lesz még otthonunk, békés, boldog, családi karácsonyunk? Én tudom, hogy lesz! Mindaz, amit ma szenvedünk, büntetés az elmúlt, észre se vett nagy bűnökért. Büntetés a társadalmi válaszfalakért, a szűkagyú középosztályi gondolkodásért, az „álmagyarkodásért", egymás meg nem becsüléséért, gőgért, széthúzásért, társadalmi és politikai tehetetlenségért – húsz év minden bűnéért. „Ha van Isten, ne könyörüljön rajta" mondta a vátesz Ady romló, széthulló, beteg magyar társadalmunkra. Én hiszem, hogy túl szenvedésen, véren, halálon, pusztuláson egy jobb és magyarabb élet nő ki a magyar földből. Én végzem a munkámat, reggeltől éjjelig. Célom: ott és úgy menteni a legnagyobb értéket, a magyar életet, ahol és ahogyan csak az adott viszonyok közt legjobban lehet. Segítsen meg benne az Isten, aki eddig megtartott s ha tettem valamit, jutalmazzon meg avval, hogy lássam totyogni, gagyogni, verekedni és csókolózni majd a fiaimat, lányaimat. S, ha nem? Megtrágyázom a testemmel én is a magyar földet! Vigyázzon rátok az Úristen, s őrizzen meg minden bajtól, hogy ha majd új élet nyílik a magyar földön, új hajlék épül a romok fölé, erősebb, igazabb magyarokul élhessetek és élhessünk mindnyájan, akiket erre méltat a Legfőbb Kegyelem. (Mikó Zoltán utolsó leveléből, 1944. XII. 16.)